Fogyatékkal élő emberek élete, hétköznapjai, rendezvényei – diákszemmel című pályázatunkra érkezett alkotások

III. hely

Kászoni Anita:

Egy sík

-novella Annáról, aki egy két évvel ezelőtti autóbaleset miatt került kerekesszékbe -

Szürke, barna, netán valami más színe szokott általában lenni. Néha látom más színben is. Arany, vagy kékes árnyalat. Ez az én arc-színpadom, a párkány. Itt ücsörgök, és csak azt látom. Elvágja a világot, nem hagyja, hogy mindent lássak,de talán jobb ez így. Csendes magányban ültem sokáig, a könyveimmel és a párkányommal, de amióta a szomszédba költözött Tomi, már nem tudom megszámolni két kezemen sem, mennyit lobogott a hajam a „rohangálások” közben. Ő világ legkedvesebb sráca. Mindig segít lemenni a tömbök közé, és a behajtani tilos zónákban randalírozunk. Egyszer azt mondta, hogy el mehetnék vele kirándulni, ha ... Itt abbahagyta a mondatot és elrohant. Ott az út közepén. Visszavágytam az ablakom elé. Megalázottnak, és elhagyottnak éreztem magam. Sosem voltam még ilyen helyzetben talán. Körülnéztem. Megnőttek a házak, kiszélesedett az út és egyszerre felém magasodott minden. Megpróbáltam elgurulni onnan, gyorsan eliszkolni, nehogy valaki meglásson, és eltakarja a gyereke szemét, mint a múltkor. Nem vagyok szörny. Tomi igen is megmondta, hogy a világon körülbelül az emberek 3%-nak van csak zöld szeme, ami nagyon ritka, és nekem a zöldek közt is a legszebb, és ilyen gyönyörű aranyos fürtös haja sincs senkinek, és nekem van a legkirályabb székem , mert szivárványszínű, és nem ózsdi fekete. Amint hajtottam, és elmélkedtem, fel sem tünt, hogy a játszótér szélénél lévő padkához értem. olyan dühös voltam, hogy le is hajtottam, azonban a vágtázások alkalmával valószínűleg kilazult az egyik csavar a lábtartónál, ott fityegett,  amit észre sem vettem, és a legurulásnál szépen le is tört. Remek, most mihez kezdjek? Ott ültem , egy szál magam a játszótér szélén, meg sem tudtam volna mondani melyik tömb mellett, letört lábtartóval, ami nélkül nem tudok közlekedni normálisan, mert lehorzsolnám a cipőmet. Anya biztosan kiakadna, apáról nem is beszélve. Kinek szóljak? Kezdjek el sikítozni és hátha jön valaki? Nem! Azért sem. Én erős vagyok, független, a problémamegoldásom a maximumon van. De amíg nem találok ki valamit, kénytelen vagyok itt maradni.
 Bele sem telt öt perc, megjött Tomi, loholva, kezében két nyalóka. Odanyújtotta az egyiket, persze a kedvencemet, és az arcomba bámult. Megígérte, hogy soha nem hagy el. Majd a nagy házak hirtelen összementek, az út leszűkült, eltünt minden, csak ő és én maradtunk.

-Tudod, senkinek sincs olyan szeme, mint neked. Meg hát a hajad is olyan szép, a székedről nem is beszélve – dadogta. –Meghát én, ha nagy leszek , akkor el akarlak vinni valahova, mert megérdemled, mert olyan jó vagy hozzám és kedves, meg sokat mosolyogsz, sokkal jobb veled, mint a Zsuzsival, ő folyton csak nyafog, és ha hívom is valahova, mindig csak plázázni akar, meg ülni, annak meg mi értelme van, mikor így süt a nap. -

Nem is kellett több, megbizonyosodtam róla, hogy Ő bizony olyan, aki soha nem fogja eltakarni a szemét, segít a padkán, és visszamosolyog majd mindig. Engem szeret, meg az ablakom, és persze a csorba kis párkányomat is ha majd átjön hozzánk, na meg a szivárványos székemet. Nem kellenek neki a magassarkús lábak, és a miniszoknya meg hetvenkilencféle kencefice a szememre.

Igen , Ő így szeret ahogy vagyok.