Különdíj
Erdődi Nóra:
Barátság
Emlékszem, mikor először láttam őt,
ott, a kerekesszékben ülve, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szegény,
milyen rossz lehet neki. Ő csak nézett rám, mosolygott, bár, mintha láttam
volna valami mást is a szemében. Nem is tudom, pontosan mit.
Mikor másodjára találkoztunk, az utcán
elhaladva egymás mellett, kicsit megbámultam, meg gondoltam, hogy jaj, szegény,
de nem is méltattam figyelemre igazán.
Bevallom, még harmadjára sem
foglalkoztam vele.
De azután, amikor egy nap az iskolában
pillantottam meg, már hirtelen felkeltette az érdeklődésemet.
Viszont, az még ennél is érdekesebb
volt, mikor a biológia tanárom helyett az osztályfőnököm lépett be az ajtón,
sarkában a kerekes székes lánnyal.
Kiállt az osztály elé, s mondta, hogy
mostantól lesz egy új osztálytársunk, a kerekes székes Ági.
Ági egyébként egész csinos volt,
hosszú, szőkésbarna hajával, meg a szürke szemével. Még a stílusa is jó volt.
- Sziasztok! – biccentett egy aprót.
Ekkor egy kicsit még jobban
megsajnáltam. Elvégre, az osztályunk nagy része nem túl elfogadó. Ha egy ember
túl kövér, túl magas, vagy éppen túl alacsony már bántják is az illetőt. Elég
pár apró megjegyzés, és már rosszul is érzi magát az ember. Az osztályfőnökünk
ez után kijelölte, hogy vezesse körbe Ágit valaki az iskolában, és már itt sem
volt.
Ági először bizonytalanul nézett
körbe, mire fölálltam, és odavezettem az asztalom mellé.
- Majd szünetben körbevezetlek, jó?-
kérdeztem tőle, mire rám nézett a kibontott haja alól, majd bizonytalanul
elmosolyodott.
- Köszönöm-mondta. Ebben a pillanatban
megérkezett a biológia tanárunk, úgyhogy visszafordultam a tábla felé.
Amikor végre kicsengettek, fölálltam, hogy
megkezdjem a körbevezetést. Ekkor valaki megszólalt.
- Na, a két lúzer máris összefogott-ez
Erik volt, az osztályunk „nagymenője”.
Én már megszoktam, hogy így
szólítanak, de Ági miatt kissé aggódtam, hiszen, még csak most jött. De, amint
lenéztem a lányra, rájöttem, hogy valószínűleg megszokta az ilyen kulturálatlan
embereket. Így indultunk el föltérképezni az iskolát.
Miközben mindenfélét magyaráztam,
föltűnt, hogy csak a tanárok köszönnek neki, és miközben rápillantanak, és
valószínűleg csak az jut eszükbe, hogy milyen letargikus dolog a rokkantság/Ami
persze igaz, de nem hiszem, hogy túlságosan is jólesne Áginak az, ha mindig
sajnálják/.
Így miközben beszéltem, eldöntöttem,
hogy Áginak vele egykorú barátok kellenek. És azt is, hogy én leszek az első.
*8 hónappal később*
- Ez is elérkezett. Az utolsó évünk a
gimnáziumban.- ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam be Ágival az
iskolába.
Mióta elhatároztam, hogy segítek
Áginak beilleszkedni, azóta mi is nagyon jó barátnők lettünk. Sok mindent
megtudtam róla, és ő is sokat megtudott rólam. Jóba lettünk, és az anyukája már
megengedi, hogy ketten járjunk a városba is. Ami azért nagy lépés, mert eleinte
csak náluk találkozhattunk, de az anyukája már bízik bennem. Időközben a nyár
nem, hogy szétválasztott bennünket, hanem inkább megerősítette a barátságunkat.
Eddig nem igazán voltak barátnőim, úgyhogy most nagy felüdülés, hogy végre van
egy „bizalmasom”, és egyben nagyon jó barátnőm.
Megtudtam, hogy ő eddig magántanuló
volt, csak az anyukája szerint barátokra volt szüksége. Remélem, én jó barátja
vagyok.
Mióta megismerkedtünk, mondhatom, ő a
legerősebb ember lelkileg, akivel valaha is találkoztam. Neki aztán kell
/illetve van is/önbizalom, az biztos!
Szóval, amint beléptünk az osztályba,
már kezdődött is káosz. Az osztályfőnök megkezdi a köszöntést, az osztálytársaink
még együtt sztorizgatnak elmélyülten, mindenki köszönti a másikat, és ez mind
nem is volna baj, ha nem lenne éppen óra. Szóval csak egy szokásos hétfő
reggel.
Miután vége lett az óráknak,
mozgássérült barátnőmmel haza mentünk, tanultunk/lassan itt az érettségi,
szóval jó lenne valamit tudni is…/majd beszéltünk kicsit skype-on.
Ági egyébként jól volt, csak nagyon
elfáradt. Hát, ezt el is hittem neki, ugyanis nekem is majd’ lecsukódott a
szemem, úgyhogy gyors elköszöntem.
Vacsoráztam, és már aludtam is…
*Június*
Ez a tanév olyan gyorsan eltelt, mint
még soha. Kicsit úgy éreztem, mintha gyorsvonatra szálltunk volna, ami 3 óra
helyett 2 óra alatt is odaér. Bár lehet nem ez a legmegfelelőbb hasonlat, de a
lényeg ugyanaz. Mindenképp.
Ebben az évben rengeteget
viccelődtünk, szomorkodtunk, tanultunk és hajráztunk az érettségi előtt. Majd
mikor sikerült ünnepeltünk. Így telt hát ez a tanév. Érettségi kipipálva,
ünneplés kipipálva, szomorkodás kipipálva, búcsú… hát, ez viszont még nincs
rendezve. Nem volt valami nagy kötődésem az iskolához, de azért mégis. Csak ide
jártam négy évig. Csak itt nőttem fel. Szomorú, de hát mit tehetnék? Egyszer
sajnos mindenkinek fel kell nőnie.
A szüleimtől való búcsúról ne is
beszéljünk.
Az egyetlen vigaszom, hogy Ágival
együtt megyünk az egyetemre is. Budapestre megyünk szociológia szakra. Biztos
vagyok benne, hogy nagyon jó lesz, csak azért Pest nagyobb, mint Kecskemét, így
lesz egy kis félnivalónk is. De, az azért sokat segít, hogy Ági bátyja is
Budapesten él. Barátnőm szülei egyébként sem engedték volna, egy olyan helyre
ahol nem ismernek legalább még egy embert rajtam kívül. Amit, természetesen
megértek, hisz Ági mozgássérültsége miatt sok mindenben korlátozott. Szomorú
lesz itt hagyni valamit, és boldogság lesz elkezdeni valamit.
De egy biztos: már nem mennék el Ági
mellett az utcán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése