Fogyatékkal élő emberek élete, hétköznapjai, rendezvényei – diákszemmel című pályázatunkra érkezett alkotások

II. hely

Tordai Anna Abigél:

A világ meghódítása négy lábon

Egy kellemes tavaszi délutánon az istálló végében álltam. Néztem a tisztára söpört téglákkal kirakott folyosót. A bokszokban jóízűen majszoló lovak. Elővettem a fejemben a listát, nézzük csak: abrakolás pipa, szénázás pipa, söprögetés pipa, itatás. Az itatásig volt idő még, kiültem kicsit a narancssárgán izzó, lassan a horizont felé kúszó napot. Jól esett a pihenés egy kemény nap után. Már éppen készültem visszamenni az istállóba, hogy megitassak, és megcsörrent a telefon.

– Jó napot kívánok! A Cheval Lovas Iskola oktatóját, Pöttyös Pannát keresem – szólt egy kedves hang.

– Jó napot kívánok! Én vagyok az. Miben segíthetek?

A kedves hang a felől érdeklődött, hogy mennyire vagyok betáblázva, és mikor tudna hozni egy lovagolni vágyó kislányt. Mindent megbeszéltünk – azt hittem mindent –, és örömmel vállaltam az órát. Miközben itattam, azon járt az agyam, hogy melyik lóra ültessem a 8 éves kislányt. Valami kényelmes, nem túl rohanós, megbízható lovat szerettem volna, így esett a választásom Jumbóra. Elragadó kis csődőr volt. Fekete-fehér tarka, Tinker fajtájú, nem túl magas mén. Két nap múlva izgatottan keltem ki az ágyból, nem is sejtve, hogy az a nap sok mindenen változtat majd. Az addigi legfiatalabb tanítvány-jelöltre vártam, és pucoltam a lovat.

– Na, Jumbikám, készülj! Alig pár perc, és itt lesz egy fiatal lányka, hogy lovagolni tanuljon. Ne huncutkodj sokat! – mondtam neki mosolyogva.

A boksz ajtaja nyitva volt, kikészítve a futószár és a heveder. Egy vékonyka hang csendült fel az istálló másik végében. Némi félelmet véltem felfedezni benne. Megérkeztek!

– Csókolom!

– Jó napot! Hahó! – köszönt a hölgy, akivel telefonon beszéltem.

Kidugtam a fejem a bokszból.

– Áh! Jó napot! Itt volnánk.

Kiléptem a ló mellől, hogy köszöntsem őket. Elöl ment az anyuka, szorosan mögötte a kislány. Üdvözöltem a hölgyet, és a következő pillanatban a hideg futott rajtam végig. Megijedtem. Mozdulni sem tudtam. Tulajdonképpen lefagytam. A tekintetem a kislányon, illetve a tolószékén csüngött. Sok minden futott át az agyamon abban a pár másodpercben, míg próbáltam magamat kellőképpen összeszedni. Elsősorban, hogy nem ez volt megbeszélve. Senki egy árva szóval nem közölte velem, hogy mire készüljek. Nekem ez nagy felelősség, és ez rémített meg igazán. Na de egy kedves mosolyt erőltetve magamra, kezet ráztam a kislánnyal. Bemutatkoztam neki, és érdeklődtem hogy létéről. Más sajnos nem jutott eszembe.

– Nézzél szét az istállóban nyugodtan, én addig beszélgetek anyukáddal.

– Rendben – válaszolt kissé csalódottan.

– Nézze Panna! Én teljesen megértem, hogy meglepte a helyzet…

– Meglepett? Ugyan kérem! Sokkolt a dolog. Miért nem tájékoztatott erről az „apró” tényről engem?

– Pontosan ezért. A reakciójától tartottam. Annyiszor lettünk elutasítva. Minden egyes „nem” számomra kudarc, hogy a lányomnak nem tudok örömet okozni egy lovaglással. Mindenki megijed, ha közlöm velük, hogy a járni nem tudó 8 éves lányomat szeretném elvinni lovagolni.

– Szívesen vállalom az órát a lányával. Nem zavar, hogy mozgássérült. Csak jobb lett volna, ha előre tudom ezt a tényt, mert akkor nem ért volna meglepetésként, de természetesen megértem önt is.

Dühös voltam belül. Nagyon dühös. Sarokba szorítva éreztem magam. Nem mondhatom le. Nem is akartam persze, mert ez egy kihívás, és a kislányon is megesett a szívem, de be kell lássam, féltem a következményektől. Minden lehetséges végkimenetel lepergett a szemem előtt. Mindent végigzongoráztam a fejemben. Mi van, ha leesik, rátapos, nem kapaszkodik, nem ért meg, megijed, nem meri… Még csak a fizikai állapotát és képességeit sem ismertem, és így ültessem fel egy számára teljesen idegen lóra? De elszántam magam, és elhatároztam, hogy mindent megoldunk. Összeállítottam a fejemben egy listát az edzés folyamatáról. Első lépés: megismerkedni vele. Odasétáltam hozzá az istálló ajtajához, és leguggoltam mellé.

– Nem is árultad még el a neved.

– Faragó Panna vagyok – mondta még mindig kissé félős és szomorú hanggal. Szemében könnycsepp.

– Panna? Szép neved van! – rámosolyogtam. Gondoltam már egy közös van bennünk. –Szereted a neved? Szoktak becézni?

– Szeretem nagyon. Anyáék Pankának hívnak, a barátok meg Panninak.

– Én hogy szólíthatlak?

– Panni.

– Rendben Panni. Hallom szereted a lovakat – igyekeztem nyugodt és mosolygós lenni.

– Igen. Már kiskorom óta szeretnék lovagolni csak… – elcsuklott a hangja, és az a könnycsepp végig gurult az arcán.

– Értem. Megnézted a lovakat? – kérdeztem, mert a karámokkal és ménesekkel tarkított tájat nézte. Gondoltam…

– Sajnos nem látok be a bokszokba. Túl magas nekem az ajtó.

Ó, én hülye! Gondoltam magamban. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Odamentem az édesanyjához megkérdezni, mit szabad és mit nem. Mire képes és mire nem. Miben kell segíteni és miben nem. Hol érte a sérülés, hol szabad megemelni és mennyire bírja el magát, meg a hasonló tudnivalók. Miután mindent sikerült tisztázni, visszamentem Pannihoz, és kiemeltem a székből. Nagyon meglepődött, de kapaszkodott a kezével a nyakamba. Végigsétáltunk az istállón anyuka kíséretében. Megmutattam neki minden lovat. Megsimogatta mindet, és fel-felkacagott, mikor egy-egy ló be akarta kapni a kis mancsát.  Jumbóval is összebarátkozott. Meglepett, hogy hamar közel merészkedett hozzá. Igazán bátor kislánynak bizonyult, így első benyomásra. Rá is ültettem csak úgy szőrén, hogy érezze milyen is igazából lovon ülni, hogy szorosabb kapcsolat jöjjön létre köztük. Abban a pillanatban, ahogy a feneke a ló hátát érte, felcsillant a szeme. Jumbó egyből megérezte, hogy valami nem stimmel, nem olyan, mint eddig, valami más. Nem érezte a lába szorítását. Hátranézett, megszagolta, meglökdöste a lány lábát. Ott volt neki, így nem értette, miért nem húzta el, és miért nem használja úgy, ahogy kell. Pannin is látszott az idegenkedés eleinte. Furcsa volt számára a helyzet, de ott volt a szemében a kíváncsiság tüze. Amint megszokta, hogy lovon ül, megsimogatta párszor Jumbó nyakát, megbizonyosodott arról, hogy nem kell félnie a lótól, egy apró, de őszinte mosoly kerekedett az arcára. Úgy döntöttem egy kis önbizalom-növelőnek – meg persze, hogy fel tudjam térképezni a kislány képességeit és elszántságát – levettem a kezét a nyakamból, és hagytam, hogy a ló sörényébe kapaszkodjon. Meglepődött a feladaton, de megcsinálta, ezzel bizonyítva az elszántságát és, hogy hallgat rám. Kezemet a derekán tartottam, hogy az egyensúlyát megtalálja és rápillantottam a falfehér anyukára, aki az ájulás szélén volt a rémültségtől, mikor kezemet hátra tettem a ló farára. Panni immár magától ült a lovon mosolyogva és magabiztosan. Jumbó nyugodtan állt az anyukával ellentétben, aki megindult a ló felé, de abban a pillanatban megtorpant, mikor a lánya felé fordult és mosolyogva kiáltotta: – Anya! Egyedül ülök a lovon! Ilyen boldognak régen látta lányát és meghatódva, hálásan pillantott rám, majd mosolyogva válaszolt: – Látom kicsim. Csak így tovább!

De a lovaglásig sok minden várt még ránk. Levettem Pannit a lóról, és visszaültettem a székbe, aztán bejártuk az egész farmot az istállóval kezdve a ménesekkel bezárólag. Mindent megmutattam neki. Menet közben sokat beszélgettünk hármasban. Csak ámultam azon, hogy mi mindent tud. Nagyon okos volt, és igazán érett gondolkodású a korához képest. Beszélgettünk a lovakkal kapcsolatban minden témáról, a lovaglás, istállóbeli munka, versenyzés, fajták és még sok másról. De szóba kerültek komolyabb dolgok is, mint az iskola, az elfogadottság, a család és persze ő. Miután mindenre kitértünk – a mozgáskorlátozottsága okát kivéve – és megbeszéltünk, visszakeveredve az istállóba felvázoltam az edzése tervét, jóváhagyást várva a szülőtől és persze tőle is. Panni azonnal belement.

– Csináljuk!!

Ám az édesanyja, teljesen érthető okokból kifolyólag, aggodalmaskodott kicsit. Amíg meggyőztem anyut és egyben magamat is arról, hogy nem lesz semmi baj, elküldtem Pannit, hogy hozza ide a kikészített hevedert a rácsról. A kislánynak kikerekedett a szeme, hogy megkértem, segítsen. Élvezte, hogy része lehet mindennek, megtapasztalhat mindent, amit csak tud.

Mire kivezettük a lovat, teljes mértékben megnyugodtam. Kialakulni látszott a kapcsolat köztünk, és ez igazán megnyugtató volt számomra. Jó érzés volt, hogy tudtam vele beszélgetni. Minden jól ment, ami később ismét aggodalmat keltett bennem.

Beléptünk a körkarámba, csak mi ketten és Jumbó. Panna anyukája, Mária (Marcsi) kénytelen volt kint maradni. Ez a rész csak ránk várt. A csatlakozás. Nem volt sok idő, míg Jumbó csatlakozott Pannihoz és fordítva. A ló most értette csak meg, hogy mi az idegen a helyzetben.

A futószárazás során Jumbó kifutotta magából az istállógőzt, és Panniban egyre nőtt az izgatottság. Érezhető volt, hogy percről percre egyre jobban várja, hogy végre lóra üljön. Tudta, hogy minden egyre közelebb kerül a várva várt pillanathoz, és ezt az édesanyja is tudta, látta. Mindenkiben feltörtek az érzelmek. Panni izgult, és persze volt benne egy kis félsz is. Marcsi aggódott a „mi lesz, ha…” miatt, félt attól, hogy nem olyan lesz, mint ahogy a lánya várta, és mégis izgult ő is. Én izgatott voltam az edzés levezetése miatt, ugyanakkor bennem is ott volt félsz az idegen helyzet miatt. De eljött a pillanat. Lóra ültettük Pannit Marcsival. Egy ilyen edzés levezetéséhez a megfelelő papírokkal rendelkező lovas oktatónak (esetünkben én) és egy segítőnek (Marcsi az anyuka, akinek mindent lépésről lépésre elmagyaráztam már korábban) kell jelen lennie és együttműködnie.

Abban a pillanatban, amikor Panni lóra ült, elszállt minden aggodalmam. Rápillantottam a kislányra, akinek az addig kissé szomorkás szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Fülig érő szájjal csinálta meg a feladatokat, amiket kértem, annak ellenére, hogy egészen hamar kifáradt. Nagy volt az elkötelezettség ebben a 8 éves leányzóban. Nem csak a lovaglás iránt, hanem a gyógyulása iránt is, hiszen a lovak a lelki világunkban teremtik meg a harmóniát, megnyugtatják és meg is nyitják az elmét, és mint tudjuk, a gyógyulás útja a lélekkel kezdődik.

Panni felépítette a lelki békéjét, és megtette az első lépést a fogyatékosságával való harmonikus együttélés felé. Meglepett, hogy milyen könnyen is ment az edzés. Őszintén több ellenállásra és kételkedésre számítottam, de megnyugtató volt a tudat, hogy valamennyire megbíznak bennem, és elfogadják a véleményem, hallgatnak rám. Egy tartalmas órát töltöttünk el az edzéssel, de megérte. Nekem hatalmas élmény volt megismerni egy ilyen remek kislányt ekkora szívvel, amit végre újra kitárt a világ felé.

Panni leszállva a lóról, jócskán kifáradva ült vissza a tolószékébe. Látszott rajta, hogy kissé visszaveti a tudat, hogy ismét a székhez van láncolva.

– Minden nap jövök majd hozzád Panna! Imádok lovagolni! Olyan érzés ez nekem, mintha újra járnék. Enyém volt a világ. Igaz nem mentünk gyorsan, de szabad voltam. Ugye, Anya! Láttad, hogy milyen ügyes voltam? És Jumbó is nagyon aranyos. Hoztam neki répát. Odaathatom? – kérdezte mosolygó pofival és reményteli pillantással.

– Persze! Bevisszük Jumbit, leszereljük, lemossuk, és odaadhatod neki. Megérdemli. Jól dolgozott. Te is nagyon ügye…ügyes voltál ám! – próbáltam válaszolni neki, de majd megszakadt a szívem. A hangom megcsuklott, és könny futott a szemembe. Sajnálni kezdtem. Micsoda kár, hogy egy ilyen ambíciókkal teli kislányt a sors tolószékbe kényszerített.

– Hidd el, ha kitartóan dolgozol, és szépen megerősödsz, hamarosan egyedül fogsz a lovon ülni. Megvannak a módszerek, amikkel oda tudunk rögzíteni, és akkor már csak a szorgalmadon múlik, milyen gyorsan fogsz fejlődni. Van benned tehetség, és látom, kellő akarat is. Hamarosan belekóstolhatsz a szabadon szárnyalás igazi ízébe. Ha minden jól megy, versenyezhetsz is.

Panni izgatottan hallgatott végig. Mosolyogva figyelt, és láttam a szemében felgyúló lángot. Teljes mértékig elköteleződött.

– Anya hallod ezt?! Igyekezni fogok! Ígérem!

Aznap este volt időm gondolkodni. Eszembe jutottak olyanok, hogy mit kezdenék én magammal, ha most tolószékbe kerülnék, vagy nem tudnám azt csinálni, amiért eddig éltem-haltam: lovagolni. De sok minden más érzés és gondolat kavargott bennem. Milyen lehet másoknak? Hogy tudnék nekik segíteni, és mit tudok tenni azért, hogy könnyíteni tudjunk az életükön? De a legfontosabb, mi lesz Pannival. Hova tudok vele eljutni, és hogy fog fejlődni? Be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon megnyerő természetű a kislány, és egy edzés után már kötődök hozzá. Sokat változott az itt léte során, és ennek nagyon örültem. Reméltem, hogy tudok neki segíteni a gyógyulásában, de azt biztosan tudtam, hogy ő megváltoztatott. Neki köszönhetem, hogy sokkal empatikusabb lettem mára és nyitottabb, kitartóbb. Felemelő érzés, mikor tudod, hogy áttörést értél el egy olyan embernél, aki magának sem tud megnyílni. Eddig is tudtam, hogy segíteni jó, de csak most értettem meg, mennyire. Azon az estén megváltozott a hozzáállásom. Megváltoztam én is, és ezt annak a 8 éves kislánynak köszönhetem, aki megtanított bátornak lenni, belevágni az újba. Az anyukájáé minden elismerésem, hogy kitartott a lánya álma mellett, és minden áron megvalósította azt. Mondanom sem kell, hogy Marcsi is nyugodtan és boldogan hajtotta álomra aznap este a fejét, tudván, hogy végre sikerült.

Azóta is jár Panni hozzám lovagolni, és minden nap újra meghódítja a világot. Én meg profilt váltottam, és a fogyatékkal élők lovas terápiájára szakosodtam. Van már szellemileg visszamaradott és világtalan tanítványom is, akik a saját világukat ugyanúgy meghódítják edzésről edzésre, mint Panni.

Ez a lány egy esély volt számomra. Jól döntöttem. Foglalkoztam vele, és úgy érzem, hogy teszek valamit a világ jobbá tételéért. Én nekik, ők nekem segítenek.